Előre és vissza

Eltelt hét hónap az utolsó bejegyzésem óta, igazából rengeteg dolog történt,de nem éreztem úgy, hogy ezen nem esett volna át mindenki. Visszatértem dolgozni, a baba bölcsibe ment. És itt vége is a dolognak, fáradt voltam és most egyre fáradtabb vagyok. Megtanultam megbecsülni a dolgokat a nyáron, annyira természetesnek vettem, hogy anyukám van, hogy nem is gondoltam milyen nehéz lesz nekem nélküle ha nem lesz. most pedig nincs. És nagyon hiányzik, csak az ölelése is.

Ahogy a kicsim nő egyre inkább félek, egyre fáradtabb vagyok. Sokszor érzem úgy, hogy nem megy tovább, fogom magam és kisétálok az ajtón. Mikor már tizedjére harap belém aznap és én már nem bírok kedvesen és türelmesen tiltakozni a dolog ellen. Nem tudom finoman mondani, hogy nem szabad, semmi sem segít ezen. Ilyenkor persze borzasztó szar anyának érzem magam, a bűntudatról, hogy az elkövetkező fél évem annyira sűrű lesz, hogy minden egyes nap próbálom felkészíteni rá magam. De minél jobban közeledik az év eleje annál jobban félek. Félek, hogy fel fogom adni. Nem adhatom fel.

Nem akarok üvölteni a kisfiammal, feleslegesen félelemnek kitenni, rácsapni a kis kezére mert folyton megtépi a hajam ami amúgy is nagyon hullik, mert a stressztől begyulladt a fejbőröm vagy mi. Több türelmet szeretnék és várok el magamtól, ez sokszor megy is, de egyes napokon, nem tudok mit kezdeni a dühömmel, a fájdalommal amit okoz, amiről tudja hogy fáj. Szeretném, hogy mindig nyugodt legyek, próbálok egyedül megbirkózni ezzel, de nem tudom menni fog-e. Nem tudom, hogy képes vagyok-e megoldani egymagam.

Szeretnék előre ugrani az időben. Közben visszavágyom a múltba is.

Olvass tovább