Úton az új világba - A születés II.

Minden rendben lesz...

Csak ez jár a fejemben, kezdetben és szinte végig humoromnál vagyok, bár lehet hogy csak én láttam magam így, az emlékeim, mint álomképek maradtak meg, foszlányok. Néhol kínos kérdések bukkannak fel még bennem, vajon nagyon hangos voltam, pedig tényleg nagyon fájt, ez baj, ez rossz, nem tudom utólag minek stresszelem magam ilyen balgaságokkal. De ugorjunk az elejére.


Már nem tudom megmondani mikor kerültem be a szülőszobára, megnyugtatott, hogy egyedül vagyok bent, hogy rajtam kívül, csak a barátnőm van ott, még mindig nem fáj semmi, elememben vagyok, minden halad a maga sodrában, valahol félek, hogy a béka nem ér ide, de jön, ezt mondta, barátnőm azt szajkózza, hogy hát de lehet hamarabb kint lesz, én nem tudom mit higgyek, mert azon kívül, hogy kellemetlen, hogy még mindig ömlik belőlem a víz, semmi sem történik, csak azt tudom, hogy egy idő után kapok majd antibiotikumot, ha minden így marad. Jönnek egy csomó papírral, hogy írjam alá, persze a szemüveg nincs rajtam, nem látok semmit, néha olyan érzésem van, mintha csak vaktában firkálgatnék. Egy lapot megpróbáltam elolvasni, de öt perc után is csak az első mondatnál jártam, valami ilyesmi volt, hogy Én xy kijelentem, hogy, sablonszöveg. Nem értem miért várják el, hogy bármit is kijelentsek ilyen idegállapotban.

Azt mondják öltözzek át, hálóing és papucs, semmi több. Előkészítenek a szüléshez, ezt mondják, vissza a vizsgálóba, jah igen, volt egy vizsgálat, ahol megállapították, hogy tényleg folyik a magzatvíz, mintha ez olyan hihetetlen lenne, számomra elég nyilvánvaló volt. Megnyugtat, hogy egy ismert orvost látok, fura véletlen, hogy ugyan vállalni nem tudott, mert már így is rengetegen vannak nála, a sors úgy hozta, hogy akkor kerültem be a kórházba, mikor ügyeletes volt, ez jó jel, később kiderült, hogy ő nem gondolta úgy, hogy hamar kint lesz a kicsi.
Szóval felkészítés, aki szült az tudja, megborotválnak, ha kell és adnak egy beöntést, aki nem szült, az most már tudja, nem vészes, letusolsz és visszamész a szülőszobába. Úgy éreztem magam, mint aki kilókkal lett könnyebb, de még édes távol álltam a dolgoktól.

Újra rákötnek az NST-re, fájás van, csak gyenge és nem rendszeres, tágulás semmi, ilyen az én szerencsém, reménykedtem, hogy könnyű és gyors lesz, hát nem. Kaptam egy kanült, sosem kaptam ilyet, olyan fura, nem fáj, de nem kellemes vele mozogni, azt hiszem, de nem biztos, akkor már eltelt hat óra, így megkaptam az antibiotikum adagomat, hogy védjék a kicsit meg engem, azt hiszem annak fémes íze volt, de kaptam infúziót is. Közben a béka is beért, próbált poénkodni, olyan volt mint egy kisgyerek az első napján az iskolában, szégyenlősen nézett, azt se tudta mit tegyen, csak annyit mondott, ne izmozzak a kanüllel, mert belilul, aztán megfogta a kezem. Valahol az érkezés és a poénkodás között bekötötték az erős cuccot... az oxitocint, hátha attól majd beindulnak a dolgok. Mindeközben félhomály, nyugalom, egy kis zene hiányzott a háttérből, tényleg, megnyugtatott az a béke ami ott volt.

Sajnos nem emlékszem a szülésznők neveire akik velem voltak, az egyik még most fog végezni, élénk rózsaszín ajkai voltak, de nagyon jól csinált mindent, nem hiába ez is egy hivatás, az aki felügyelt rá egy szőke nő volt, szép arca volt, mindig azt mondta az erősebb fájásoknál, hogy eggyel közelebb kerültem a célhoz. Persze ez egy idő után idegesített, de nagyon hálás voltam mindkettejüknek, amiért velem voltak.

Újabb kép, eszembe jut, hogy kétrét hajlok annyira fáj, újabb vizsgálat, semmi tágulás, még több oxitocin, hátha jobb lesz, homályos emlékek, ahogy megszorítok egy kezet, várom a következő fájást, egy idő után már szinte megtébolyultan vártam a végét, megfogadtam, hogy soha többet nem kell gyerek, se férfi, se szex és hogy most azonnal szedjék ki belőlem, mert én menten meghalok. Persze ez így utólag vicces, és a szülésznők is emlékeztettek, hogy még nem sikerült olyat mondanom, amit nem hallottak eddig, hát, egy kicsit letörtem, nagyon átlagos vagyok, közben két nő megszült, az órák teltek, nem haladtunk.

És akkor imáim meghallgatásra találtak, epidurális, soha ilyen jót nem adott még nekem az orvostudomány, tényleg, én nem bíztatok semmit ilyesmire, de hatásos, mintha minden fájdalom töredéke lett volna az addigiaknak, kár, hogy ez is elmúlt. Persze addigra már olyan fáradt voltam hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy elaludjak, állítólag fel sem tűnt senkinek, én viszont sültkrumplikat láttam repülni, meg hatalmas burgereket, mi tagadás, akkor már nagyon éhes voltam, hiába a csoki meg a víz ami engedélyezve lett nekem.

Aztán mint a vihar úgy indult meg a világ, teljesen más volt, mint eddig, egyre többen lettünk odabent, ahogy az események felpörögtek, elvileg ez csak fél óra volt, az utolsó fél óra, olyan álomszerű az egész, egy orvos aki üvölt velem, hogy nyomjak, figyeljek oda, de néha magam sem tudtam hol vagyok, egy másik is bejött, aztán ki tudja hány nővér, a barátnőm aki kitartóan fogta a kezem, valami csövet az orrom alá nyomott, talán oxigén volt ráírva, láttam, hogy vákuum is lesz, rémlik egy olló, hogy azzal vágtak, de nem biztos, nyomtam, tenyereltek a hasamra, azt hittem eltörnek a bordáim, egyszer valami történt, elájultam vagy ilyesmi, arra eszméltem, hogy kérdezik, hogy itt vagyok, hahó, én pedig azt sem értettem, hogy miért van a lábam a magasban, mit keres az a sok ember körülöttem. Aztán visszaállt a világ, és nyomtam.

Megszületett, odarakták a forró kis testét a testemre, a világ megváltozott és hirtelen minden szebb lett mint eddig. Elvitték, én pedig éteri békében tűrtem, ahogy varrnak, meg a maradékot kiszedik belőlem.

A világ valahogy megváltozott, ez az emlék nem lett foszlányos se halvány, nagyon is élénk maradt, az amikor már velem van, onnantól egy új élet kezdődött, a miénk.

Farkas Kinga Zs