A pénztárcabarát kisgyerek

Azt hiszem így estére egy igazi kis mesét kellene mondanom nektek. Íme hát egy:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisbaba, úgy hívták Máté. Aranyos kisfiú volt, nem sokat sírt, némiképp makacs volt, mint az anyja, de pont olyan jó alvó is. Azt leszámítva, hogy csak ágyban szeret aludni és leginkább otthon, de autóban semmiféleképp nem.
Ez az aranyos kisfiú sokat nevetgélt és játszott, mindig mosolygott ha csikizték és vidáman heherészett ahogyan csak tőle telt így két hónaposan. Valami furcsa módon szerette, ha pelust cseréltünk és nem sírt ha öltöztetni kellett, mindaddig míg az nem sapka vagy meleg pulcsi volt.



 A fürcsit is nagyon imádta, történt egyszer, hogy mikor barátnéztam a kincsemmel éktelen ordításba kezdett. Nem kellett se hami, se játék, nem csukogatta szép szemeit, de büfizni sem akart, hát gondoltuk, miután a pelust is lecseréltük és semmivel sem lett jobb, biztos a pocakja fáj. No akkor induljunk haza, mondtam, otthon csinálok neked finom teát, hogy elmúljon a  fájdalom. De mikor leértünk a ház elé, lett nagy vigyor rögvest. Össze is néztünk nagyon, hát akkor csak annyi volt a baj, hogy induljunk már haza, fürcsi kell meg alvás. Bizony így volt, bár az út felét végigsírta (azt az öt percet), amint beértünk a lakásba elhallgatott és várt, hogy mikor lesz fürdetés és alvás. Mikor ez megvolt fél perc múlva aludt. Nem mondom, volt nagy nevetés, hogy sírt a "wellness-ért". Jó kis sztori ez nagyon.

Nade jaj nekem, ha vásárolni akarok menni vele, mert akkor kitör a frász, már én is rettegek, gyűjtöm az erőt, fejben átveszek mindent amit vennem kell, és rohamléptekkel teperek végig a bolton, mert ott nem bír elleni, csak öt percet. Már a közelben lévő összes pénztáros ismer, hiszen hallják, ahogy üvölt a gyermek, csitítom, szájába cumit rakok, de nem ér semmit, kitakarhatom, játszhatok vele, semmi sem érdekli, csak menjünk innen ki. Mondanom sem kell, a víz lever. De ha a pénztártól távozom, mintha elvágták volna, elhallgat. Még gyakran rám is mosolyog. Az igazi férfi, nem szereti ha hosszan vásárolok. Persze ez így igazán pénztárcabarát, nincs dolog amit azért veszek meg mert megkívánom, hiszen időm sincs megkívánni, ha nem döntöttem el a boltig, hogy mit akarok, akkor inkább be se menjek. Sebaj, visszatért a vasárnap, nem lesz itt gond, ha nem hoztam valamit.

Pár napja kapott pár színes selyemszalagot, hogy lógjanak, mozogjanak neki a szabadon, hadd kapálózzon érte, hadd nézze megszállottan (tényleg úgy nézi, teljesen rákoncentrálva), addig se sír, mert ugye a babakocsiban nem igazán van el, még nem tudom, hogy a fekvés untatja, vagy hogy mindig felfele néz, de legalább a szalagok lekötik egy kicsikét. Ez most enyhített egy kicsit a bolti hisztin, de nem nagyon, csupán öt perccel bírta tovább, de az is valami ugye? Nem vagyok elégedetlen, hiszen más különben vidám nagyon.

Csak egy dolog nem világos még, hogy bezzeg mikor apával toljuk a babakocsit, miért alszik mindig. Hogy lehet, hogy neki sose sír a lelkem, ha a boltba betévedünk akkor sem. Hát milyen férfi összetartás ez kérem. Neki nem kell spórolni, csak nekem?

Itt az esti mese vége!

Farkas Kinga Zs