Felébredni egy rémálomból

Bár értené, hogy min megyek keresztül, hogy milyen érzés nekem ott lenni egyedül abban a lyukban. Félni, hogy másokat zavar ha sír a pici. Pedig nem én akartam így. De ő megfutamodott, ahogy mindig. Ha igazán férfi lenne, értené mit jelent nekem félni. Félni az agresszív részegektől, félni a bizonytalantól. Félni, hogy elvesztek minden csodát és csupán a rutin marad nekem az anyaságból, félni, hogy egyedül kell mindennel megbirkóznom. Mint már két hónapja. Egyedül.

De mit várhatnék, hisz ő nem férfi csupán egy béka, akinek fontosabb a munka, a kocsi, az anyjának bevásárolni, a fogáról konzultálni, meg még sorolhatnám, mint a kisfiát szeretni, engem átölelni, együtt lenni. Mit vétettem vajon, hogy ezt kell érdemeljem, hogy az anyaságot lassan rabsággá teszi a magány, pedig minden percben mikor mosolyog a cseppem egy csodát látok, ez erőt ad, de meddig. Meddig fogom ezt bírni így, egyedül.

Most, hogy legalább a sírás és a lakótársak miatt nem nyugtalankodok boldogabb lettem, körülöttem vannak a barátok, így végre van kihez szólni, kivel megosztani az érzéseim, már ami kijön ugye, mert az évek alatt egyre kevesebbet engedtem magamból, most még inkább. Sebezhetőnek érzem magam, szükségem lenne arra a bizonyos vállra, de a békáknak nincs válluk, sem párkapcsolatuk. Csupán zajonganak az éjszakában.

Most, hogy véget ért egy rémálom, csupán egy ami folytatódik, egy romantikus dráma talán, életem története.
Ki vagyok éhezve a szeretetre, hogy velem is törődjön valaki, hogy öleljen valaki, hogy bátorítson, hagyjon anyaként fejlődni. Bár létezne ilyen. Hisz én csak ennyit akarok, csupán boldognak lenni.

Jó éjt és szép álmokat!

Farkas Kinga Zs