Mentsetek meg a saját gondolataimtól

Mindannyiunkban elérkezik az idő, amikor elég volt, saját magunkból, az életünkből, a gondolatainkból. És hogy miért pont most, mert most néztem meg a Hogyan legyünk szinglik című filmet. Elég vicces volt, de ami fontosabb, rávilágított arra, hogy mennyire szerettem magányosan járni az utamat. Nem vagyok magamnak való vagy ilyesmi, de jól esett egyedül felfedezni Londont, vagy barangolni Stockholmban (bár ott ritkán voltam egyedül), vagy csak úgy úton lenni egyedül.
Nem volt félelmetes számomra, hogy nincs kihez szóljak, csak magam voltam, és az én világom. Megvoltam magammal.


De most ez megszűnt, nincs magány, nincs egyedül lófrálás, sem kirándulás, sem lógás. Csak anyaság van, és igen, önző vagyok, nem vagyok tökéletes, és mikor 50 fok van, legszívesebben csak leugranék Velencére egy kicsit fürdőzni, de nem lehet. Nem csak a kezeim, az életem is meg van kötve, és hogy miért várom, hogy végre üljön és járjon, az lesz az első dolgom, hogy repülőre pattanunk (lehet, hogy már karácsonykor) és elutazunk valahova. Még akkor is boldogabb leszek, ha nem egyedül megyek, csak elindulhassak végre a világnak. Ha már otthonom nincs, legalább a felfedezés örömét ne vegyék el tőlem.

Aztán persze, mikor meglátom azt a huncut kis mosolyt, mintegy pálfordulással megszűnik a világ, és csak ő lesz, meg az ösztöneim, hogy védelmeznem kell őt, és hogy nincs nála tökéletesebb a földön, stb. Borzalmasan nyálas, és néha már magamat unom, mikor ez eszembe jut, el sem tudom képzelni a többi ember hogy bírja ezt elviselni, most kérek mindenkit, szóljatok rám ha elég volt! Tudom, hogy el vagyok ragadtatva, hogy forog, meg foga nő, meg úgy egyáltalán attól is ahogyan ásít, vagy lélegzik, pedig ebben semmi új nincs, semmi kiemelkedő. Pont olyan mint a többi, csak az enyém.
Azért gyakran elgondolkodom rajta milyen kamasz lesz, azt már várom, izzadt lesz és sportol, vagy zenél majd, sose jár haza, vagy nagy kocka lesz, helyes lesz, vagy pattanásos, sose lesz nője, vagy egy kaszanova. Na tessék már megint róla beszélek, ugye? Fárasztó vagyok tudom.

Szóval nincs magányom, és az agyam felett átvette az uralmat ez a kisbaba. Teljes KÁOSZ! Kongnak a vészharangok és mégsem tudok mit tenni.

Apropó harang. Volt egy posztom egy esküvői helyszínről. Minden nő, mint egy kislány arról álmodik, hogy lesz egy csodálatos hercege, meg egy szép pónija, nagy házzal és egy csodaszép esküvője, na igen, még én is, ezzel az álmommal akármilyen gennyes és fárasztó egyszerűen nem bírok felhagyni, pedig már rég nem hiszek a párkapcsolatokban és úgy egyébként a házasság intézményében, még akkor sem, ha több ezren bizonyítják, hogy működik, nos nekem egy sem működött, még akkor sem, ha egy részének elromlásáért én voltam a felelős.
Hol van a lovagom aki vesz nekem egy cipellőt ha szomorú vagyok és meggyötört, ha kövérnek érzem magam, még egy csokit a bánatra, vagy eszik csak azért rozsos kenyeret, mert én csak olyat vagyok hajlandó a számba venni, amiben szemmel láthatóan darabok vannak. Hol van az a herceg, aki bearanyozza a napomat annak ellenére is, ha sárkány vagyok és elküldöm őt a világ végére, mert éppen mindenkit utálok. Ugye, hogy nincs ilyen ember? Na ugye, ezért nem hiszek a kapcsolatokban. Nincs olyan aki megfelelne, kész és pont.

Elégedetlen vagyok? Naná! Mindig? Nem! Amikor éppen beborít az a rózsaszín köd ami az anyasággal jár, akkor éppen nem vagyok elégedetlen, sőt, akkor nagyon boldog vagyok, azt hiszem ez az anyaság lényege. Egészen jól összehozta ezt az anyatermészet.

Szép hetet mindenkinek!

Farkas Kinga Zs