Régi új ízek

Lassanként elrepült egy év az anyaságomból, és még mindig nem tudtam megszokni ezt az irtózatos érzést, hogy szétszakadok.

Szétszakadok, mert képtelen vagyok rá, hogy minden lépésemben minden jelmezt felvegyek magamra, szétszakadok, mert egy-egy helyzetben szívesebben lennék más, mint aminek akkor ott lennem kellene.

És minél inkább haladok az időben annál gyakrabban vannak éles váltások, meglehet ez a kialvatlanság egyik tünete, de nem merek messzemenő következtetéseket levonni. Van, hogy ezt az egészet a hátam közepére nem kívánom, gyerekestül mindenestül tüntetném el egy csettintésre, egyszerűen csak egyedül akarok lenni.
A hagyjatok békén és egyéb érzések, pedig elég jó feszkóval is járnak, hiszen jellemzően akkor törnek rám, amikor a gyerek nyűgös, hisztis, nemtudomhogymiért de üvölt torka szakadtából. Persze jellemzően ha már nem üvölt és sikerült ennem is, akkor megbánom ezt az egészet és inkább csak azt sajnálom, hogy nem vagyok vele annyit amennyit valójában megérdemelne.

Nem fogom tudni visszapörgetni az időt, nem fogom tudni visszaadni az elvesztegetett perceket, órákat, amiket nem azzal töltöttem, hogy az ő pocakját jóllakassam, hogy az ő könnyeit töröljem és öleljem, pusziljam amikor csak lehet.

Hogy lehetnék újra egy egész?

Farkas K Zs