Nem gondoltam volna

Mindenki, de tényleg mindenki azt mondta, hogy az első hónap nehéz lesz, hogy iszonyú lesz, hogy hulla fáradt leszek, valószínűleg magamnál sem leszek igazán. Féltem, a szüléstől sem féltem ennyire, mondjuk azzal nem riogattak ennyit, igyekeztem csak szép szüléseket hallgatni, és optimistán hozzáállni, de ott végül a neheze jutott, viszont legalább ennél nehezebb nemigen lesz, ha majd egyszer lesz második. Majd egyszer...



A kórházban eltöltött időt, inkább az egyik szobatársam nehezítette meg, mintsem a kisfiam, azt hittem nem lesz olyan nehéz, csak arról feledkeztem meg, hogy ott takarítottak rám, főztek rám, nekem csak a babával kellett foglalkoznom, meg magammal, ha éppen nem aludtam.

Aztán hazaértem, újra migrén, miért is ne, jön a tavasz, sűrűsödnek a fejfájások, kibírhatatlan, lüktető érzés, szerencsére a kisfiam megajándékozott azzal, hogy aludt nagy bőszen, és engem is hagyott aludni. Megérkeztek az első látogatók, engem meg a hideg rázott, vagy a fejfájástól, vagy a megelőző napi tejbelövelléstől, amitől a melleim égővörösek, hiperérzékenyek és grapefruitból sárgadinnye méretűre duzzadtak, a bajt csak tetézte, hogy ugyan a szopizás segít a tüneteket enyhíteni, de ennyi tejet a jóisten sem iszik meg, nem egy pár napos baba.

Gyakorlatilag inkább a magánynak örültem volna, pihenni még egy kicsit, igyekeztem a cuccaimat kipakolni, szennyesbe rakni, rendbe szedni a szobát, ahova minden csak úgy le lett dobálva, legalább ennyi legyen meg, persze nehéz, egyre jobban fájt a gátseb, ahogy a nappal haladtam előre, és egyre inkább érzékeltem, hogy nem is igazán a fáradtság győz le, hanem olyan dolgok amiről senki sem beszél, vagy csak keveset.

Mindenki azt mondja, könnyebb lesz ha megszülsz, tudsz majd aludni (ha a baba hagy...), meg ilyenek, csak azt nem mondja senki, hogy a mellem érzékeny, a lábaim feldagadnak, mint egy farönk, és a lábam között, mindenhogy kinézek és érzek, csak úgy nem mint előtte bármikor. Azt se mondta senki, hogy a szoptatás elején, menstruációs görcshöz hasonlót fogok érezni, ahogy húzódik össze a méhem, olyanra remélhetőleg amilyen volt. Mindenki csak azt mondta fáradt leszek...

Nos, most hogy egy pár nap plusszal egy hete itthon vagyok a kicsivel, elmondhatom, hogy a fáradtság másodlagos, a fájdalmak egyes testrészekben enyhülnek, vagy hozzászokik az ember, inkább a folyamatos alvás hiánya ami zavar, hogy fáj a fejem, és ha a kicsi is nyűgös, az hogy enni valami értelmeset, szinte lehetetlen, még úgy is, ha rendelek valami kaját. Tudom, mert próbáltam. Eleve időzíteni kell a rendelést, hogy épp ne pelenkázz, vagy szoptass, mert akkor ugye ki engedi be, ki fizeti ki a futárt és ezek után érdemes imádkozni, hogy még legalább addig aludjon, míg jóízűen behabzsolom azt a keveset amit sikerült magamévá tenni. Ez nem olyan könnyű. A kezdeti időszakban, szinte kiszámíthatatlan az evés alvás periódus, van hogy fent van órákat és csak keveset alszik, van hogy éppen csak etetésre kell fel aztán szundizik jókorát. Kiszámíthatatlan.

Ez a kiszámíthatatlanság ami igazán megterhelő, hogy közben valahogy valamilyen módon rendet kellene tartani, mosni kell, és néha főzni, mert az mégiscsak finomabb és olcsóbb mint rendelni. El kellene menni fürdeni, hajat mosni, felfrissülni, és mikor kisüt a nap, ooohhh a nap, olyan szívesen sétálnék csak egy pár percet. Bár azzal is tisztában vagyok, hogy az első hat hét, nem véletlenül kapta a gyermekágy nevet, fontos a sok pihenés, nem sétálgatunk, nem lófrálunk, mert akkor kapunk hamar erőre, és amúgy is a picivel össze kell hangolódni, össze kell szokni és ki kell alakítani, valami rutint, ami szerintem kivitelezhetetlen ebben az időszakban, pedig én a szervezés mestere vagyok.

Mondjuk egyszer már elszöktem anyakönyveztetni, de végigaludta az egészet, fel se tűnt neki igazán, hogy anya nincs ott, és be kell valljam, igazán üdítő volt ebből a nyomasztó egyszobás rutinból kikeveredni, de szívem szerint azért gyakran felhívtam volna anyukámat, hogy ugye minden rendben. Minden rendben, minden rendben! Győzködtem magam, és ő is mondta bőszen, alszik, ne aggódjak.

Fáradtság, haa, van persze, sírtam is nem egyszer, hogy valaki segítsen, mert pisilnem kell, de tudom, hogy üvölteni fog, ha magára hagyom ébren, éhes vagyok, és csak négykor jutottam kajához, sikerült két nap után végre nem csak megmosdani, hanem fél órát magamra szánni a fürdőben, ahol azért levontam a következtetést, hogy ugyan az utolsó héten sikerült a hasamra néhány csíkot összeszedni, és a dinnyemellek miatt a cicimen is lett pár csík, egyébként, jobban nézek ki mint valaha, és ha ez így folytatódik, olyan elégedett leszek az alakommal anyaként, mint előtte sosem. Hát ezért már megérte (meg a kisfiam boldog pillantásáért mindenképp amikor teli pocakkal elalszik).

Nehéz az első hét, és gondolom, nem lesz másként a többi sem, de ha minden így marad, akkor meg leszek elégedve, mert ugyan vannak fáradtabb és nehezebb pillanatok, végül nem olyan nehéz, mint gondoltam. De lehet, hogy az én fiam egy angyal, vagy én pörgök koffein nélkül is. Nah igen, ez az egyetlen amit megvontam magamtól, de nem is igazán kívánom. És úgy innék egy kis kólát. Elvileg lehet inni, mert a koffein csak igen kis mértékben választódik ki az anyatejben, bár a mamám szerint inkább ne, szerintem meg inkább sört ne. Fúj, semmilyen (még alkoholmentes) alkohol sem csúszna le a torkomon, most csak egy kis wellnessre vágynék, egy masszázsra és friss salátákra.

De hamarosan ez is lesz, két hónapos kortól, már lehet vele menni, talán ki is próbáljuk, egy hétvége pihenés a babával. Remélem jó lesz.

Kitartás minden napra, ez az ami előre visz, kitartást mindenkinek az élet bármely területére.

Farkas Kinga Zs