Se lát, se hall, lélegzik

Érzem a változást a testemben, néha felszisszenek a fájdalomtól, olyankor megszűnik a világ. Tudom, hogy egymásra hangolódunk, tudom, hogy már neki is kellemetlen odabent szűkölködni.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy jó lenne, ha valaki itt lenne, hogy fogja a kezem, hogy egyedül érzem magam ezzel, de nincs mit tenni.
Ez a kettőnk dolga, az enyém és a kicsimé odabent, hogy ezzel össze kell hangolódnunk, és remélem, hogy pontosan tudni fogom, mi az a fájdalom ami már nem csak jelzés, hanem az éles bevetés. Ettől félek a legjobban, hogy nem fogom tudni, hogy nem fogok tudni beérni a kórházba, hogy mire bármit is tehetnék már a karomban tartom. Tudom, persze ez nem egy film, nem öt perc a világra hozni, de mi van ha nekem mégis, ha elájulok közben (amit még sosem tettem), vagy csak meg sem tudok majd mozdulni, ha sokkot kapok. Elhessegetem a pánikot.

Igyekszem nem befalni az összes utamba eső édességet, bár igazából ezen kívül már más eszembe se jut, csak valami krémes sütike, de hogy én húst egyek, vagy salátát, köretet, neeem. Elment az étvágyam, egy mignontól jóllakok, aztán jön a cukorkóma, pedig egyáltalán nem sok az a kicsi. Ami állandó az a tej és a joghurt, az életem odaadnám, ha egész nap tejet ihatnék, de ez egy igen költséges vágyálom lenne a laktózérzékenységem miatt.

Változok, érzem, hogy ez már valami más, hogy nem véletlenül nem vagyok éhes, hogy folyton szomjas vagyok. Csak el kell majd indulni. Bár ezt is meg tudnám tervezni, mint minden mást az életemben.

Nagy kaland lesz!

Szép estét, boldog Valentin napot így a végére!

Farkas Kinga Zs